Laci és én 18 éves korunk óta vagyunk egy pár, együtt nőtt be a fejünk lágya, együtt kenegettük az utolsó pattanásokat, húztuk le a főiskolás éveket, kerestünk munkát és értünk felelősségteljes felnőttekké. Legalábbis mi úgy hittük, azok vagyunk. Ez a kijelentés bennem azóta többször is megkérdőjeleződött, először a nászéjszakánkat követő reggelen. Hat év szinte zökkenőmentes együttlét után - a kisebb-nagyobb veszekedésektől eltekintve- természetes, hogy felmerült bennünk, hogy lassan itt lenne az idő, hogy hivatalosan is összekössük életünket. Laci annak rendje és módja szerint meg is kérte a kezemet. Elvitt kedvenc éttermünkbe és a desszerttel együtt egy jegygyűrűt is kaptam, ami gondosan a süteménybe volt rejtve és amire majdnem rá is haraptam. Számomra egyértelmű volt a válasz Lacim kérdésére és döntésemet azóta, 3 év távlatából sem bántam meg. Azt akartam, hogy a miénk legyen a legszebb esküvő a világon, vidám lakodalommal és romantikus nászéjszakával. Az esküvői ruhámat saját magam terveztem meg. A meghívók is az én kezem munkáját dicsérték és a menüt is én állítottam össze, gigantikus meggyes-csokoládés tortával (amiből a végén nekem természetesen alig maradt). Az előkészületek a lehető leggondosabban történtek, mindent jó előre elterveztünk, megjelentünk a próbákon és úgy éreztük, hogy amellett, hogy mi vagyunk a lehető legboldogabb leendő házaspár, teljesen készen állunk a várva-várt eseményre. Ez az utóbbi érzés pontosan a bizonyos nagy napig tartott ki bennem, de nagyon gyorsan el is szállt.

Az esküvőnket megelőző éjjelen szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak forgolódtam össze-vissza. Természetesen pont elszundikáltam volna mielőtt anyu berontott a szobámba és harsányan elkiabálta magát, hogy "kislányom ébresztő, ki az ágyból, ez a te napod"! Kikászálódtam valahogy az ágyból és elkezdtünk készülődni. Nem éreztem magamban semmi–energiát ahhoz, hogy végig csináljam a napot, legszívesebben megkértem volna anyut, hogy halasszuk az egészet holnapra, mert már a kezdete sem olyan, mint ahogy én azt megálmodtam. Ahogy közeledett a szertartás órája, egyre idegesebb lettem, összeszorult a gyomrom, alig tudtam megszólalni izgalmamban. Szerettem volna, ha minden a lehető legtökéletesebben sül el. Titkon bedobtam egy felest, hogy nyugtassam az idegeimet. Laci később elmondta, hogy ő is már a ceremónia előtt elkezdett iddogálni a haverjaival. Mire túlestünk a polgári és a templomi szertartáson és ki tudtam mondani az "igen"-t, szívből, boldogan, meghatódottan, teljesen ki voltam merülve.

Ettől függetlenül, megkönnyebbülten és gondtalan szívvel vetettem bele magam a lagziba és roptam nagy elánnal a menyasszonyi táncot. A vendégek több mint 50-en voltak és persze mindenki szeretett volna meginni velem egy pohárkával. „Most már lazíthatok” - mondogattam magamnak és a nászéjszakára még nem gondolva, a legkülönfélébb koktélokat kortyolgattam. Anyukám néha figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, de nem hallgattam rá, mint ahogy barátnőimre sem. Laci pezsgőzött és láttam, hogy töményet is iszik és egyre nehézkesebb a járása. Hajnalodott, mire a násznép elhagyta a vendéglőt.

A következő emlékképem az, hogy Lacival egy limoban ülünk és ő, fejét a vállamra hajtva, alszik. Megérkeztünk a szállóhoz és egymást támogatva megkerestük a szobánkat. "Bontsunk ki egy üveg pezsgőt", kezdeményezte Laci az ötletet, "hiszen végre házasok vagyunk Kicsim”. „Ünnepeljünk már kettesben is egy kicsit”! Belementem, nem kellett volna. Megiszogattuk a pezsgő egy részét és próbáltunk értelmes beszélgetésbe elegyedni, de már nagyon nehézkesen formáltuk a szavakat. A pezsgőzés után befeküdtünk az ágyba (arra tisztán emlékszem, hogy még a paplan is szívecskés volt). Laci nagy nehezen leszenvedte rólam a ruhát, ami jellemző módon, két helyen azonnal el is szakadt. A fátylat valahol útközben hagyhattam el. Nagyon kívántam Lacit és éreztem, hogy ő is kíván engem, ugyanakkor émelyegtem és szédelegtem is. Lacival belekezdtünk a dologba, de mintha nem tudtam volna igazán lázba hozni. Velünk ilyen azelőtt nem nagyon fordult elő. A lényeg, hogy Lacinak valahogy nem ment és azt hiszem, hogy nekem sem ment volna, éreztem, hogy ragadnak le a szemeim. Elaludhattam, mert csak annyi rémlik, hogy néha hallom Laci köhögését a fürdőből.

Reggel sminkben, fehérneműben, hasogató fejfájással ébredtem, Laci pedig a fürdőszobában ült és a gyomrát tapogatta. Elsírtam magam és oda bújtam mellé. „Ne haragudj Kicsim” - ismételgette."Nem így képzeltem. A rózsákat észrevetted?" - "Voltak rózsák?" Bementem a szobába és az egy halom vörös rózsát találtam az ágy körül elszórva. Még jobban elkezdtem sírni. Furdalt a lelkiismeret és le nem tudnám írni, hogy mennyire csalódott voltam. Kiütve. Hat év után. A Mi nászéjszakánkon. Átaludtuk a másnapot és azóta folyamatosan pótoljuk az akkor elmaradtakat, sőt, Laci még szervezett nekem egy "második nászéjszakát" is, amikor felvettem a menyasszonyi ruhát és a karjaiban cipelt be a szobába, de minden hiába. Nászéjszaka csak egy van. Ha teheted, ne rontsd el!